Kis fekete szőrcsomó volt hét éve, amikor elhoztam egy Vasad melletti tanyáról. Rengeteg játékkal, sétával és persze némi koszttal gyorsan nagy, felnőtt pumivá nőtte ki magát, bár a felnőttség nem mindig látszott meg a jellemén. Bizonyos vonásaiban kölyökkutya maradt. Az eltelt hónapok alatt azonban rengeteg örömöt és mosolygásra késztetést szórt szét maga körül, és már ekkor is a kutyákra jellemző ragaszkodás és hűség, valamint a teljes odaadás nála talán még fokozottabban jelentkezett a pásztorkutya mivolta miatt. Igazán egygazdás kutya lett belőle. Igaz, az első két évben szinte állandóan együtt is voltunk, mivel otthon dolgoztam, sőt tulajdonképpen az elmúlt hét évből 5 évben csaknem 24 órákat együtt voltunk.
Barátnőm azt mondja, hogy ő az én szimbiótám, mivel létezni sem tud nélkülem. De elárulom, ez a szimbiózis tulajdonképpen kétoldalú. Pontosan ismerjük egymás rezdüléseit, minden sóhajból, nyújtózkodásból, hangból, mozdulatból értjük egymást. Talán annak, akinek nincs kutyája, vagy nem él vele ennyire szorosan furcsa, infantilis, túlzó, de azt hiszem, mégis állíthatom, hogy gyermekkoromban anyámtól kaptam csak ennyi szeretetet, és talán még az sem volt ennyire állandó és folyamatos.
Egy nap akárhányszor elmegyek otthonról, mindig kitörő örömmel fogad, ha hazaérek, akkor is, ha csak 5 percre ugrok le egy félkilós kenyérért. De akkor is boldog mosollyal fogadtam ezt az örömöt, amikor felébredtem, hiszen reggelente ugyanúgy üdvözöl, mintha rég nem látott volna, függetlenül attól, hogy éppen az ágy lábánál aludt-e, tőlem 50 cm-re, vagy az előszobában, tőlem 5 méterre.
Elképzelhetetlenül kedves az a sok apró dolog, amit az évek alatt kap az ember egy kutyától. Azok a szeretet-kinyilvánítások, amikor például Gubanc úgy fekszik, hogy csak egy kicsit hozzáérjen a lábamhoz, ilyen módon is érezze a közelségem, vagy ahogy óvatosan megbököd az orrával, hogy jelezze, sétaidő van, majd amikor annyit mondok, hogy "Mindjárt", és elfeledkezve róla, további 1-2 órát még dolgozom, vagy filmet nézek, szó nélkül vár. Ugyanilyen türelemmel nézi meg reggel, hogy fennvagyok-e, és ha nem mozdulok, a szemeim zárva, akkor ő is visszafekszik és hagy aludni, amíg fel nem kelek. De nagyon jó fej, ahogy mindig pár perc alatt jön bújni, kibékülni, ha leszidom, vagy ahányszor spontán jelentkezik csak egy simogatásért vagy fejvakarásért, és bebújik a kezem alá, az orrával felnyomva azt. Az ember megszereti ezt az aurát, ahogy mindig a közelében van egy önzetlen ragaszkodással bíró szeretetforrás, még ha néha csak olyan kis dolgokból is érzékeli ezt, mint egy nyújtózkodás, vagy sóhajt, vagy ahogy figyeli a környezet zajait. Most jöttem rá, hogy ezzel mekkora harmóniát teremt, ami engem is megnyugtat, kiegyensúlyozottabbá tesz. De le sem lehet ezeket a dolgokat írni igazán, mert nem adják vissza a szavak.
Persze ennek a nagy kötődésnek lett hátránya is, nevezetesen, hogy Gubanc nem nagyon maradt meg senki másnál, ha néha hosszabb időre el szerettem volna menni. Erre persze nem is nagyon volt szükség, kivéve, ha egy-egy hétre el akartunk utazni nyaralni.
Az a 2-3 lehetőség, amikkel az eddigi években éltem, idén nem volt elérhető, így gondoltuk kipróbáljuk azt az állatbarát családot, akik tavaly két hónapig vigyáztak barátnőm szüleinek a rendkívül nehezen kezelhető kutyájára, amikor külföldön voltak rokonlátogatáson. Jó próbának tűnt, hiszen mindössze 20-30 km-re van Balatongyörök Balatonberénytől, ahol az 5 napos pihenésünket terveztük, így ha bármi gond adódna, érte tudunk menni. Bár igazából én ezzel együtt nagyon nehezen egyeztem ebbe bele, féltem, hogy lelkileg meg fogja nagyon viselni a kutyát, hogy idegen helyen van. Tulajdonképpen elleneztem is, de mivel nem akartam újabb feszültség és veszekedésforrást, így beadtam a derekamat.
2009.08.17-én, hétfő délután meg is érkeztünk Gubanc átmeneti szállására és nagyon megörültünk, hogy egy Border Collie lány kutya is volt a háznál, valamint a 3 gyerek is felvillanyozódott a frissen érkező vendég láttán.
Nem is volt nagyobb baj, bár persze nehezen viselte Gubanc, hogy hirtelen eltűnt a gazdája, de ahogy telefonon beszéltünk a családfővel, kiderült hogy a nap nagy részében jól viselte az átmeneti környezetváltozást. Igaz rendszeresen keresett engem és minden séta alkalmával el kellett menni arra a helyre - két házzal arrébb, ahol érkezésünkkor tévedésből leparkoltunk -, hogy megnézze, nem vagyunk-e ott. Én is naponta többször felsóhajtottam, hogy mi lehet a kutyámmal, és tulajdonképpen már vártam, hogy mikor telik le a rövid pihenésünk és megyünk már érte.
2009.08.21-én, pénteken készülődtünk hazafelé. Én a szívem szerint még délelőtt bementem volna érte és irány haza, de Berni, a barátnőm még szeretett volna egy utolsót fürödni a magyar tengerben, én meg nem akartam elrontani a pihenése utolsó napját. Így aztán átautóztunk Balatongyörökön, ahol Gubanc volt, és a közelében, Szigligeten álltunk meg. Ahogy megálltunk, Berni látta, hogy telefonon keresett minket Gubanc szállásadója. Azonnal visszahívta, gondoltuk meg akarja beszélni, hogy mikor menjünk a kutyáért, mivel jelezte előre, hogy nem lesz egész nap otthon.
De a mondanivalója sajnos nagyon más volt. Úgy kezdte, hogy azt sem tudja, hogy mondja el. Elmesélte, hogy a kutya jelzett, így gondolták, kiviszik sétálni. Viszont azonnal elszakította a pórázát, amint kiléptek vele a házból és meg sem állt a kert végében levő kerítésig. Illetve dehogy állt, most az sem volt akadály, mint a többi napon, amikor lefutott addig, majd ha hívták, visszament, hanem ezúttal átpréselte magát a kerítésen, egy lehetetlenül kis helyen és nekiiramodott. Később, ahogy egyeztettünk, ez nagyjából akkor lehetett (11h után valamikor, nem néztem az órát), amikor elautóztunk a főúton, amit nem is néztem érkezésünkkor, hogy mennyire közel van a házat körülvevő kert végéhez, mivel a bejáratot kis földutakon lehetett megközelíteni a másik irányból, lekacskaringózva a főútról.
Sokan meséltek már ilyen esetet, hogy a kutya megérzi a gazdája közelségét, vagy akár az érkezését is percekkel, vagy órákkal előbb, sőt én is tapasztaltam ilyet. Nem tudunk másra gondolni, mint hogy most is erről lehetett szó, mert addig azért többnyire szót fogadott Gubanc a rá vigyázóknak, most azonban hiába kiabáltak utána és kergették. Elfutott abba az irányba, ahol kiszálltunk a kocsiból pár napja, majd amikor látta, hogy nem vagyunk ott, rohant az utca másik felébe és onnan tovább. Próbáltak utána futni, de nem érték utol. Nagyon elszánt tudott lenni, ha volt valami "küldetése". Ekkor pedig már nagyon hiányozhattam neki és ahogy valószínűleg megérezte a közelségem, ez megsokszorozta az erejét. Átfutott a két utcára levő síneken, majd vissza. Aztán megint arra - ahogy mesélték utólag nekünk -, végül a síneken kezdett futni, amik abba az irányba vittek, amerre ekkor mi is haladtunk, és amik hazafelé is vezettek. Gubanc nem látott, nem hallott, csak vadul keresett engem.
Naponta csak két vonat járt ezen az alig használt szakaszon, az egyik éppen akkor jött. Gubanc végtelen kötődése és ragaszkodása lett a veszte, és az iszonyatos fájdalmam forrása. Azt mondta a férfi, hogy elhozta a sínekről, de jobb, ha nem nézzük meg, és inkább az a kép marad meg bennünk róla, amilyennek addig ismertük.
Ha egy kicsit előbb indulunk el, vagy 5 perccel később, vagy megállunk Hévízen, ahogy eredetileg terveztük, vagy bemegyünk egyből érte, vagy lecserélem a pórázát és talán nem szakad el, vagy le sem jövünk erre a pár napra, így őt sem hozzuk el otthonról, mint ahogy én nem is akartam jönni, akkor nem történik meg ez a tragédia, és most kiegyensúlyozottan, boldogan telnek a napjaink.
Talán banális olvasni, de megőrülök a fájdalomtól, hogy elvesztettem azt a kutyát, aki 7 évig volt a társam, aki mindig itt volt mellettem, akivel kánikulában és nagy mínuszokban egyaránt róttuk a környék útjait, akár 39 fokos lázam volt, akár járni sem tudtam a gerincsérvtől. Aki mellettem volt minden jó és rossz napomon. Ezt a kutyát, aki végtelen szeretetével észrevétlenül is boldoggá tett.
Kimondhatatlanul hiányzik, és rázkódik a testem a zokogástól már másfél napja, ha csak meglátok bármit, amiről eszembe jut. Márpedig itthon szinte mindenről eszembe jut. Néha azt hiszem egy-egy zajra, hogy ő mászkál, várom hogy mikor töri meg a csöndet egy nagyobb sóhaja, vagy mikor jön mellém, hogy csak egy kicsit hozzám érjen. A felmosáskor arrébb tolt papucsomra azt hiszem, hogy ő fekszik ismét az előszobakövön, az ajtó előtt, és óvatosan kelek fel a kanapéról, nehogy rálépjek, hátha közben nesztelenül odajött, és lefeküdt a közelemben, ahogy szokott. Annyi emlék, beidegződés és kellemes, érzelmes apróság köt hozzá, hogy nem is tudom felsorolni. Imádtam vele a sétákat, és tegnap este – a tragédia napján - sem bírtam ki, és elindultam a megszokott útvonalon – egyedül. Annyira jók voltak azok az esti séták, hogy leírni sem tudom. Megnyugtatók, kellemesek, ahogy ősfás lakóparkon átvágva bejártuk a környéket amikor hűsre váltott a forró nyári este, vagy amikor már éppen szabadidőruhában volt pont jó idő kora ősszel, vagy amikor a szinte érintetlen hótakarón lépkedhettünk, de akár a tavaszillatú estéken is. Hol csatangoló sünökkel, hol ismerős kutyákkal találkoztunk, vagy csak kettesben lépkedtünk az este fekete bársonyában. Pótolhatatlan, helyettesíthetetlen pillanatok ezek.
Azt hiszem nem tudott volna kegyetlenebb dolog történni velem. Bármit - sőt bárkit - elvesztettem volna inkább, sőt a lelkemet is eladnám az ördögnek, hogy a még természetesen hátralevő 6-10 évet együtt tölthessük az egyszerű, de boldog mindennapjainkban.
Iszonyatos érzés, hogy már soha nem fog kitörő örömmel fogadni, és soha nem bújik többet hozzám, nem megyünk már együtt sétálni, és nem ad csendes, de megnyugtató társaságot a mindennapokon, amikor befeküdt az asztal alá, és kölcsönösen éreztük egymás jelenlétét. Nem lesznek már nagy játékok, séta utáni lábmosás, orrbökdösés, ami segített, hogy ne vigyem túlzásba a folyamatos munkát. Nem simogathatom végig a testét, nem vakargathatom már a hasát, nem fekszik már oda hozzám, amíg filmet nézek és nem hozza oda incselkedve a játékát, amikor gyógytornázom. Nem fogja meg finoman a jutalomcsontját, hogy viccesen beügessen vele az asztal alá és nem fekszik többet kinyújtott hátsó lábakkal - ami annyira jellemző rá és a fajtájára - vagy a melle előtt keresztbe font mellsőkkel, amin mindig elcsodálkoztam. És nem fekszik már az erkélyajtóban a levegőbe szimatolva, vagy a franciaágy és a fal közé gömbölyödve, ahol biztonságba érezte magát. Rettenetesen üres a lakás nélküle és rettenetesen üres a lelkem a hiányától. Úgy érzem, mintha a fél életemet elvették volna.
De igyekszem felidézni a közös emlékeinket, minden kedves pózát, gesztusát, vagy ahogy reklamálva ugatott, ha valami nem tetszett neki, vagy várta, hogy eldobjam a labdát (ami 2-3 éve egy sárga, stilizált csontra emlékeztető gumibigyó volt), na meg ha vendég érkezett. Szerettem nézni, ahogy lelkesen futott a játéka után, és ahogy elégedetten visszahozta. Felidézem azt ahogy feküdt mellettem, biztonságban, békésen szuszogva, ha nagy ritkán megengedtem neki, hogy felugorjon a kanapéra, míg én fekve tévéztem. Édesen, a kutyákra jellemző félrefordított fejtartással figyelt, ha csak annyi kérdeztem tőle: "Menjünk?". Mennyire szerettem érezni, ahogy a lábamhoz bújt, míg baráti társaságban voltunk. Vagy ahogy köszönetképpen megnyalta a térdem, amikor bejött evés után, és ahogy a mellső mancsát feltette az ágyra, vagy a kezem felé nyúlt vele, jelezve, hogy egy kis simogatásra, foglalkozásra vágyik. És azt a másik ezer dolgot, ami a közös életünk volt, amit senki más nem látott és nem ismert teljesen, csak mi – Gubanc és én.
Jókedvűvé és boldoggá tett nap, mint nap. Most érzem csak, hogy mennyire. Azt hiszem, még hónapokig ki kell mennem magányosan sétálni, hogy el tudjak búcsúzni tőle. Talán még fog sütni a nap valaha, de ugyanúgy már soha.
